Tavaly jelent meg Baráth Katalin Afázia című kötete az Agave kiadó gondozásában. Egy elképesztően szórakoztató űropera, agyeldobóan kreatív elemekkel, kis csavarral érdekessé tett műfajkarakterekkel. Két könnyesre röhögős poén között pedig olyan – a kultúravesztett vizualitás felé eltoluló világunkban extrán fontos – kérdéseket feszeget, mint hogy mit ad hozzá a nyelvi örökség az emberhez? Meddig maradunk emberek, és mikortól leszünk nemzeti – vagy galaktikus – érdekeket mozgató bábok?

Baráth Katalin elsősorban a történelmi krimijeiről, valamint a kompetens, érdekes és árnyalt női főhőseiről ismert szerző. A 2022-ben megjelent és még az évben Zsoldos Péter-díjat nyert Afázia című kötete nem kicsit távolodott el a megszokott zsánerétől, aminek – még sci-fihez nem szokott olvasóként is – nagyon örülhetünk.

Láttuk már, de nem így

A kötet cselekménye nem kicsit hajaz a Star Wars Egy új remény című klasszikusra, de csak azért, hogy a szerző a popkulturális referenciákkal felvértezve még élesebb kontrasztot teremthessen a maga történetével. Az Afáziában a cselekmény a Naprendszerben játszódik, ahol a Demokrácia (melynek fővárosa Új-Washington) és a Háló Birodalom (amely központja Delking) között feszül ellentét. A két nagyhatalom határán egy aprócska, mesterséges bolygón, Pandonhyan élnek a moyerek, akik független, pártatlan szigetként nem hajlandók betagozódni egyetlen rendszerbe sem. Két eszközük van az önnön függetlenségük megőrzésére: a tény, hogy menedéket nyújtottak a két hatalmi tömbből kiűzött mesterséges intelligenciáknak, valamint, hogy egyedülálló módon képesek beszédre, arra a beszédre, amit ma (még) mind ismerünk. A beszéd – a történetben Igeként nevezett képesség –, drogként hat a mindennemű kultúrától megfosztott, vizualitással némiképp kommunikálni képes emberek számára. Nem mondok újat azzal, hogy mindkét nagyhatalom folyvást azon dolgozik, hogy ellophassa ezt a „technológiát”.

Eldobod az agyad a kreatív ötletektől

Ezer és egy zseniális ötlet és többnyire jó megvalósítás akad ebben az alig több, mint háromszázoldalas kötetben. Egy világban, ahol a nyelv, az Ige tiszta befolyást, függést okoz a beszédre képteleneknek, ott a beszédre képes társadalomban minden e köré szerveződik. A moyerek társadalmát a Lingvista vezeti, elöljárói a nyelvőrök és a gramárok. A születésszabályozás – mivel nincs értékesebb egy beszédre képes gyermeknél – rendkívül erős, megtervezett, csak a szülésre szánt nők maradnak termékenyek. A nemiség így elveszíti – elveszthetné – a jelentőségét, ez a nevekben is megnyilvánul: földrajzi neveket használnak személynevek helyett. Főhős párosunk Sió és Maros, és a könyv felénél esik csak le, hogy melyikük nem férfi. Utolsó példaként kiemelendő, hogy a szerző is tisztázza: a szent Ige olyan két birodalom lakosainak, mint a drog, emiatt az őket Igével kábító moyerek gyakorlatilag megtűrt, pitiáner drogdílerek.

Készülj fel, hogy a végsőkig magyarázatokra szorulsz

Nem meglepő módon egy olyan könyvben, ahol a nyelv a valódi hatalom – és az afázia a legnagyobb veszély, amely a beszédre képesekre leselkedik –, ott nagyon körültekintően, kreatívan kell bánni a világépítés során használt szavakkal és kifejezésekkel. A szerző gyakorlatilag mindenre alkotott saját kifejezést, legyen szó mértékegységekről, textúrákról, fogyasztási cikkekről, bármiről. A kötet egyetlen gyenge pontja ez a lassú, alapos világépítés. Emiatt a vége kicsit katyvaszos lett: már javában a végjátékot követhetjük figyelemmel, de még mindig meg-megtörik a narratíva a magyarázatok miatt, amelyekre amúgy tényleg szükség van, hogy érthessük, mi történik pontosan. Ezt a problémát nagyon nehéz kikerülni, ha olvasóként nem a kívülálló főhős szemszögéből ismerjük meg az adott világ sajátosságait, aki belecsöppenve az ismeretlen univerzumba velünk együtt fedezi fel azt. A szerző ehelyett azt a megoldást választotta, hogy a cselekmény közepébe dob minket, ami – mivel nyelvileg nekünk is mindent a moyerek után kell tanulnunk – nem teszi könnyen olvashatóvá a kötetet.

Ettől függetlenül, vagy pont, hogy ezért érdemes rávenni magunkat az olvasására. Látni egy másik perspektívából, hogy mennyire kevés az, amit a kultúrától elvesztett ember remélhet az élettől, felismerni, hogy a nyelv, a kifejezőképesség önmagában alkotóeleme a személyiségünknek, mind-mind olyan élmény, amiért vétek kihagyni ezt az olvasmányt. Plusz zseniálisan szórakoztató látni, hogy a magyarokból lett moyerek önérzete hova tud még erősödni.