Jó ideje volt már, hogy Varga Majával, a culturesokk Instagram oldal szerzőjével bele akartunk vágni egy közös projektbe. Akkor nem tudtuk publikálni az eredményét, de ami késik, nem múlik. Ezúttal egy interjúformát öltött könyvajánló keretében olvashatsz egy kivételes kortárs kötetről: culturesokk kérdezett engem Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című könyvéről. 

Mi volt az első benyomásod a könyvről a borító és a cím alapján?

Pont, hogy a borító és a cím ellentmondása keltette fel a figyelmem. Néhány elmosódott vízcsepp mögött egyetlen tömbház alakja és a szürke, leginkább semmilyen ég: minden látszik, kivehető. Tájnak nyoma sincs, amit érdemes volna belátni. A színvilág és a rejtélyes cím miatt egy tizenkettő egy tucat kortárs egzisztencialista regényt vártam, benne örökérvényű és nagyon mai emberi dilemmákkal, patthelyzetekkel.

Nem tipikus sémára épülő regény. Mennyire döbbentett meg, vagy épp mennyire ragadott rögtön magával az, hogy verssel kezdődik?

Nagyon. Először megrémített, később fellelkesített. Kiss Tibor Noé kísérlete a négy meglehetősen eltérő elbeszélői stílussal, a lapok alján található egysorosokkal messze kiemelte a kötetet az egyszeri könyvélmények közül, a szememben alkotássá formálta. Az, ahogyan lassacskán kibontakoztak, összeálltak a verses epizódok képei, valódi felüdülést jelentettek. Strukturálisan is szükség volt rá, hogy a feszültség és cselekmény megfelelő arányban kapjon teret a kötetben.

Hogy látod utólag ezt a fajta kezdést, és hogy látod utólag a további lapokon néha-néha felbukkanó „verseket”? Jobban kifejezik a szereplő magát?

Ezt a kérdést az ÉS-kvartettben is feszegették, nem véletlenül. Úgy gondolom, a két világ között lebegő tudat megjelenítésére tökéletesen megfelelt, a szerző finom nyelvhasználata pedig itt csúcsosodott ki, ezeket a részeket élveztem a legjobban. A kérdések, melyek szerint, ha az emberi tudat minimális behatásokra ugyan reagálva, de lényegében korlátlanul száguldhat, hogyan áramlik, merre téved, merre nem, és hogyan teremt magának sajátságos realitást, mind-mind izgalmasak, és ezekre Kiss Tibor Noé megoldása kifejezetten érdekes, megkapó.

Saját véleményed szerint mi a közös nevező az összes szereplő között? Mire vágynak mind, vagy épp mi hiányzik az életükből?

Nem volt az a benyomásom, hogy a négy elbeszélő sorsközösségben volna azon kívül, hogy nem találják a helyüket az életben – jól tudjuk, azok a személyek jelentik a kivételt, akik pontosan tudják, hol vannak és hova tartanak! Talán a cím-borító ellentmondás miatt, de szüntelenül kerestem az egyes szereplők saját beláthatatlan tájait. Nyomoztam az után, hogy az életük melyik aspektusa az, amit hiába akarnának átlátni, kontroll alá vonni, az mindig csak egy beláthatatlan táj marad. A legjellemzőbbeket találtam: van, aki érzelmileg kielégítő kapcsolódásra képtelen, más magát nem látja, akad, aki elveszett a kötelességek és ösztönös vágyak közt, és természetesen, aki tudatán kívül lebegve tekinthet a beláthatatlan mindenségre.

Volt olyan szereplő, akit valamiért úgy érezted, hogy inkább taszít, mint szimpatikus?

A sehonnan jövő, semmi hasznosat, értelmeset nem csináló, sehova sem tartó fiú karakterével nem tudtam azonosulni. A kilátástalansága tapintható volt, a kötet szerkezetét és a történet ívét tekintve kiválóan betöltötte a szerepét, fokozta a feszültséget, nekem mégis leginkább csak a nővére karakterét árnyaló tényezőt jelentett.

Vagy aki szerinted kevésbé lett kidolgozva?

A balesetet szenvedett, szabadversben monologizáló lány karaktere nem lett, de nem is lehetett volna jobban kidolgozva, és ez kifejezetten jót tett neki. Több maradt a sejtelmeknek, a szubjektív képzettársításoknak, az ő blokkjaiban úgy éreztem, nem csak olvasok, hanem a szerzővel közösen formáljuk őt valamilyenné.

Minden oldal alján van egy-egy mondat, alcímnek nevezhetjük talán. Hogyan viszonyultál hozzájuk?

Mint egy rejtvényt, először összeolvastam őket, majd az oldalak aljához érve el-elolvastam, kerestem a kapcsolódást, értelmet, érzetet, amit Kiss Tibor Noé szándékozhatott kiváltani velük. Vegyes élményt adott. Néha tökéletes alcímként szolgáltak, néha az atmoszférához adtak hozzá, de volt olyan is, amikor újraolvastam a fölötte lévő oldalt, hogy rájöjjek, mi volt a cél – és nem jártam sikerrel. Az egysorosok ötletet imádtam, újszerű, kifinomult, érdekes és arra késztetett, gondolkozzak másképp az olvasottakról, mint a saját logikám diktálná.

Egyáltalán, hány pontot adnál egy egytől-tízes listán a könyv szerkezetére? Mennyire van jól felépítve ill. tagolva, mennyire kiszámíthatóak a történések, vagy mennyire tudott téged meglepni?

A fülszöveg szinte minden lényegeset elárult, így a történetnek egyetlen valódi kérdése maradt: a balesetet szenvedett lány él vagy hal-e a könyv végén. A szerkezetet briliánsnak éreztem, a patikamérlegen kiporciózott cselekmények és feszültség-adagolás mellett a kötet különlegessége, hogy Kiss Tibor Noé hagyott szüneteket az olvasói léleknek. Ilyenkor kicsit kitekinthettünk, erőt meríthettünk a folytatáshoz, körbe nézhettünk azon a tájon, hátha belátjuk. Szükség is volt ezekre, tekintve, hogy mennyire vaskos a könyv témája, a történet, az atmoszféra, a karaktereink egyéni sorsa. Ez olykor egy plusz kép, egy szereplő feltörő emléke, vagy egy karakter újabb, meglepő jellemvonásának felfedése volt. A lényeg, hogy pont annyit lassított, oldott a történetfolyamon, amitől az emészthetőbbé vált, az ilyet szubjektíve imádom.

A 230 oldalon jelenik meg először, és azt hiszem, utoljára a cím: Beláthatatlan táj. Számodra mit jelentett végig a cím, és mit jelentett azután, hogy megjelent a regényben is? És számodra mi a saját beláthatatlan tájad?

Első olvasásra illúziórombolásnak éltem meg: azzal, hogy a szerző elárulta, mit is jelent, kié is a bizonyos beláthatatlan táj, amely igencsak távol állt a magam által kreálttól, megakasztott az olvasásban, átgondolásra késztetett. Addig részint közös építkezésnek éltem meg a kötet olvasását, ott viszont volt egy erős váltás. Az apai elbeszélő, akinek a szálán felbukkan a cím, olyan szabad asszociációs folyamot indít, ami már egészen közel áll a szabadverselő lányának stílusához. Eltávolodik az addig megszokott saját stílusától, amihez csak a monológja végén tér vissza, előrevetítve a könyv végkifejletet. Itt is megjelenik a finom ellentmondás: addigra megtudjuk, hogyan esett meg a baleset, ahogy azt is, mi következik a történetben. A kötet beláthatóvá válik, ahogy megjelenik a szövegben a beláthatatlan táj. Összességében lenyűgözött.

Van olyan rész vagy mondat, ami közelebb került a szívedhez?

Nem volt egyetlen mondat, ami kiviláglott volna a kötet egészéből: a stílusok váltakozása, a lapok alján lévő egysorosok, de főleg a nyelvileg gazdag szabadverses epizódok, mind-mind izgalmasak.

Ha egy mondattal kéne kifejezned, hogy szerinted miről szól ez a könyv, mi az üzenete, akkor mi lenne ez az egy mondatod?

Nem tudhatjuk, hogy életünk legújabb mérföldköve milyen következményekkel jár majd, legyen szó tragédiáról vagy szerencsés lehetőségről, beláthatatlan tájra érve kell előre haladnunk.