A pénznek csak két esetben van valódi jelentősége az életünkben: ha túl sok van belőle, vagy ha nincs elég. Ez határozza meg a világunk működését, főleg persze az utóbbi. Bódi Péter ezt szem előtt tartva vázol fel egy alternatív Magyarországot, ahol a sok ismerős arc mellé bepöccint plusz egy karaktert, akit mindezek helyett saját elvei és megrögzült ideái vezetik át az életén. Ez az amúgy aktívan cselekvő, ideák által vezérelt személy pedig semmiperc alatt roppantja meg a rendszert, a mindannyiunk által ismert és bejáratott keserű hétköznapok monotonitását.

Még csak huszonhét volt, amikor Bódi Péter harmadik regényét, az Engedetlenek című írását kiadta a Kalligram Kiadó. Ahogyan az előző két kötete, ez is reflexió a közkeletű fiatalság-sztereotípiákra, erős fricska a „bezzeg mi időnkben” elvet vallók számára. A könyvet olvasva biztosra vehetjük: izgalmas és figyelemre méltó író pálya áll a szerző előtt.

Ilyen nincs, de ez senkit nem érdekel

Egy bankrablás végzetes kimenetével indul a cselekmény, amelynek előzményeit és utóhatásait később sok szálon és szereplősorson át mutatja be a szerző a nem egészen kétszáz oldalon. A kisebb-nagyobb jelentőségű szereplők élete a pénz körül forog: annak hiánya vagy hiábavalósága adja meg a löketet, jelenti a kifogásokat az összes karakternek, hogy mozgásba lendüljenek, és tegyék azt, amit. A kötet közepéig még azt hihetjük, hogy inkább novellafüzért tartunk a kezünkben valódi regény helyett, azonban a történet közepétől kezdve utalások, majd kétoldalú jelenetbemutatások következnek, a regény briliáns módon az utolsó pár oldalra áll össze egy egész, koherens történetté. A végére már amiatt sem vonjuk fel a szemöldökünket, hogy mégis hogyan létezhet olyan politikus, aki konzisztensen halálra eteti a kisebbik fiát – és ezt még ki is teszi az ablakba –, míg a nagyobbikat hagyja wannabe popsztárként drogozni és kefélni a világban.

Ha filmen látsz ilyet, elkapcsolsz, itt viszont működik

Spiró György mondta egy írásszemináriumon, hogy bármit is írjon az ember, az első bekezdést mindenképp ki kell húzni, még jobb, ha az első oldalak is erre a sorsra jutnak. Így lett volna érdemes az Engedetlenek esetében – és ez az egyetlen hiba is, amelyet fel lehet róni szerkesztés terén. A dramaturgia jól megoldott, az egyre gyorsuló és erősödő jelenetsorok üteme abszolút rendben van, és az kifejezetten érdekes, ahogyan a szereplők elérnek a saját fordulópontjukhoz, minden esetben felfedik a klisé-énjük mögötti valódi emberi tulajdonságukat.

A főszereplőt pedig nem csak a világnézete és sajátos erkölcsei emelik ki az „átlagszereplők” közül, hanem külön hangot is kap a regényben: elbeszélői nézetváltás során a bevett jelen idejű E/1-es monológ helyett E/2 személynek szánt felszólító módra vált a szerző. Meghökkentő, és ha nem is példátlan, messze nem megszokott írói döntés. A mozaikszerű felépítés ezt a fajta történetmesélési módot remekül kiegészíti – borzasztóan kimerítő olvasói munkát jelentene, ha az egész regényen át így kéne szembesülni a történésekkel –, részletekre tagoltan még kényelmesen befogadható, egyedi élményt jelent.

Külön kiemelendők az epizódszereplők, akik fel-felvillannak a történetben. A naiv és egzotikus olasz szerető lányka, a megcsömörlött költőből lett taxis, a fél arcát – és vele a fél életét – feleslegesen feláldozó kamionos mind-mind tovább színesítik, árnyalják, hogy milyenné is válhatna a szereplők sorsa, ha a cselekvés fő elemeként szolgáló bankrablás helyett másképp döntenek.

Ne a felsőoktatási jelentkezés előtt olvasd el!

A könyv nem kecsegtet sok jóval a leendő vagy már egyetemre járó bölcsészhallgatóknak – gyakorlatilag a fentebb említett kamionost leszámítva itt mindenki alakuló vagy ex-bölcsész, aki nem sok hasznosra fordította az egyetemi tanulmányait. Ettől függetlenül – vagy pont emiatt – nemre való tekintet nélkül az egyetemistáknak és a szerző korosztályának való írás.

Jó könyv az, amiről lehet és érdemes beszélni, mert van mondanivalója, van stílusa, és végérvényben van tétje. Bódi Péter Engedetlenek című kötete ilyen.