Amennyire provokatív, alpári és bántó kötet a Mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak!, annyira kreatív, megkapó és nagy ütőerejű. Elképesztő írói teljesítmény mind a történet, mind a szerkezet, a használt nyelv és a karakterépítés szempontjából. Noha a szerző már a fülszövegben elküldi az olvasót - és a kéretlen kritikust - a francba, nem tudok érvet felhozni a regény olvasása ellen.

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy könyv olvasása közben sorról sorra alig győzzük vonszolni a tekintetünket, minden agysejtünk szenved és feladásért kiált. Ezt az élményt idézi meg, és csavarja ki Szalóczi Dániel. Elbeszélője egy huszonéves fiú, aki gyógypedagógiát tanul (khm, valami olyasmit csinál legalábbis) egyetemen, mellette gyakorlatra jár szellemileg és/vagy fizikailag fogyatékos gyermekek közé, az ápolásukat, gondozásukat, fejlesztésüket tanulja.

Első pillantásra azt hihetnénk, hogy coelhoi magaslatokba emelkedünk, az élet értelméről olvasunk majd, ehelyett pár oldal után egyértelművé válik: itt most rettegett, lelkünk mélyére tapicskolt tabukon, végiggondolni sem mert gúnyos és szkeptikus mondatokon kell átrágnunk magunkat. Főhősünk kezdetektől ezekre épít: az emberei méltóság tiszteletére utaló jeleket csak nyomokban fedezhetünk fel a sorok között.

Amikor elhisszük, hogy már mindent láttunk, durvább jelenetet, erősebb mondatot nem olvashatunk, akkor lapozunk, és ni csak, ott van a még durvább. Amit aztán a következő oldal bekezdései megint tovább terhelnek. A szerző rendesen megdolgoztatja az olvasót a könyv közepéig, de ott végül csak elérkezünk az epekedve várt fordulóponthoz – amikor már nem is bírnánk tovább a látszólag öncélú freakshow-t. Megkapjuk a valódi történetet, megértjük, mire fel kellett ez a hosszas, kimerítő építkezés.

Így jutsz el a könyv második feléig!

A regény kreatív nyelvhasználata keveredik a még hiteles alpárisággal. Szerkezetileg és történetileg is sztereotípiákból indul ki, hogy módszeresen zúzza szét azokat. Legyen szó a – csak első ránézésre tizenkettő egy tucat – egzisztencialista nyavalygóregényekről, a mozgássérültekkel foglalkozó szakemberek messiás-mítoszairól, vagy akár a nyáladzó klisésztorikhoz szokott olvasói elvárásokról, Szalóczi Dániel mindegyiket megcsavarja.

A regény első felében lassan, módszeresen építkezik a szöveg, „hozzászoktat” az elbeszélő látásmódjához, hogy utána fokozatosan gyorsuljanak be az események. Közben sorra kínál lehetséges magyarázatokat és alternatívákat, miért is arra halad a történet, amerre. Mondanom sem kell, zsákutcák is akadnak. A könyv közepére kiforr a regény saját világa, amely minden abszurditása ellenére, önön keretei közt hiteles marad. A szürreálisnak ható jelentek beolvadnak a történet folyamába. Alakul és gyarapodik az utolsó oldalig, amely végül zárókőként nehezedik a gondosan felépített történetre - és összeáll a teljes kép. 

Külön kiemelendő, hogy férfi elbeszélő szemén keresztül követhetjük az eseményeket, a főhős sajátságosan kegyetlen viszonyulását Petikéhez és a többi gyerekhez, a kortársaihoz, a könyv végén pedig nagy erővel csap arcon a felismerés, hogy egy tipikusan „nőinek” tartott traumával hogyan is birkózik meg egy nem hétköznapi gondolkodású férfi.

Próbáld elolvasni, még ha meg is viseli a gyomrod!

Fél év kellett, hogy az olvasása után a kritikámban az objektivitás is meg-megjelenjen a sorok között, és ne csak artikulálatlanul lelkesedjek. Igazi kuriózum ez a könyv. A kortárs magyar irodalom legjobb tulajdonságait tudja a magáénak: ütős, groteszk módon vicces, kritikus és önkritikus. Az emberek, a helyszínek, a gondolatok és a helyzetek mind-mind ismerősek. 

A kötet olvasását csak erős idegzetű, a magyar nyelvvirágokért rajongó, kritikus olvasóknak javaslom. Ha olyan kötetet keresel, amely könnyed kikapcsolódást, kellemes pár órát jelent egy álmatlan mély alvás előtt, messziről kerüld el!