Hartay Csaba Holtágja a sztereotipikus magyar nagypapa és a sztereotipikus magyar kisunoka története, példás írói munka eredménye. Olykor szívszorító, máskor elgondolkodtató, sokszor váratlanul megnevettető, tartalmas olvasmányélmény.

Legjobb értelemben vett kortárs magyar regény

A minap két lelkes másik olvasóval beszélgettünk arról, hogy miért is érdemes magyar kortársat olvasni – mivel ők gyakorlatilag semmit nem olvasnak tőlük. A magyar kortárs könyvek képesek arra, hogy az egyetemesnek tetsző emberi érzésekről, kérdésekről, kétségekről, sejtelmekről és vágyakról olyan aspektusból értekezzenek, amely ismerős lehet nekünk. Egyazon világból néznek rájuk, ugyanabból kultúrából vizsgálódnak, egyforma hagyományokat használva vagy épp kritizálva. Ha jó írót választasz, akkor észrevétlenül kialakul a története és közted a döbbenetesen mély kapocs, amely ráadás élményt jelenthet olvasáskor. (Nyilván ezek a témák már az ókorban is aktuálisak voltak, azok érvénye sem múlik el soha, csak még egy pluszt ad, ha magyar kortárs klaviatúrájából származó szöveget olvasol.)

Erre kiváló példa Hartay Csaba az Athenaeum Kiadó gondozásban megjelent kötete. A Holtág folyamatosan váltakozó elbeszélői, a generációs különbségek több irányú bemutatása, a karakterek ütköztetése, a kulturális örökségünk árnyalatainak megrajzolása mind-mind kiváló minőségben jelennek meg a könyvben. Ugyanígy a jól ismert kesernyés-komor és a nevettető groteszk hangulatok váltakozása is jellemző rá.

Ügyesen kezelt sztereotípiák és mesteri történetvezetés

Mindig izgalmas felfedezni, hogy egy szerző miképp formálja a karaktereit, hogyan elegyíti az egyedi és sztereotipikus karakterjegyeket, milyen ütemben és miféle fejlődési ívet járnak be a szereplők. Hartay Csaba két fő karakterre fókuszál, nagypapára és Olivérre, a kisunokára, akik egymáshoz való viszonyulásából a könyv elején felvázolja nekünk a főbb vonásaikat, hogy aztán a mozaikszerűen összeálló történet során fokozatosan színezze ki a képeiket. Minden más szereplő azért bukkan fel, hogy valamilyen új aspektusból ismerhessük meg kettejüket, a kapcsolatukat.

A szerző történetvezetése önmagában is figyelemre méltó: a könyv elején pattogósan sorakoznak egymás után az epizódok, az elbeszélők folyamatosan váltakoznak. Egyszer a tizenkét éves Olivér szemén keresztül látjuk a világot, másszor a bormámoros nagyapa szemüvegén át, utána felülről nézzük végig, hogyan horgásznak közösen a holtágnál.

A kötet nem lineáris szerkezetű, és bár a legtöbb fejezet egyetlen ívbe illeszthető, akadnak novella-jellegű kitekintők is: belelátunk nagypapa gyerekkorába, a betegséggel való küzdelmének hátterébe, Olivér lázálmaiba, leendő tinédzserkori visszaemlékezésébe. Néha pedig egy kettejüktől eltérő elbeszélő is tiszteletét teszi: Olivér anyukája, nagypapa lánya és nagymama. Ha mindez nem volna elég, a mesélés módján Hartay még egyet csavar azzal, hogy egy-egy fejezetet teljesen más írói megoldással szövegez. Van itt leíró résztől mentes párbeszéd-fejezet, a régmúlt leveleit felmutató fejezet, de még Olivér apjának egy folyóiratban megjelent novellája is előkerül.

Nem egy sodró erejű szöveg, ugyanakkor a történetvezetés finomságai és kreatív húzásai miatt egy pillanatig nem lesz unalmas.

Könyv második fele már egy haldoklásrege

A kötet fordulópontja, amikor nagypapa bekerül a kórházba, onnantól a történet belassul, a fókusz is átkerül az érzelmekre-érzékekre ható szövegrészletekre az addigi cselekmény- és karakterközpontúság után. Egyre többször bukkannak fel szürreális álomképek, a történet fokozatosan távolodik el a valóság talajáról – amellyel pontosabban mutatja be a szerző, hogy milyen megélni egy szeretett nagyszülő lassú haldoklását, mintha naturalista eszközökkel, durva ecsetvonásokkal ábrázolná.

Kiemelkedően szép gesztus az írótól, hogy a legborzalmasabb jeleneteket a sok mindent még nem értő gyerek szemén keresztül mutat meg – így tompítva az olvasó szorongását. Iskolapéldája annak, hogy nem kell mindent leírni ahhoz, hogy értsük, mi zajlik a szereplőkkel – és így még jobban is élvezhető.

Olvasása nagyszülőkről merengős időszakban javallott

Hirtelen felindulásból elkövetett, egész estés olvasásra javaslom a kötetet, főleg azoknak, akik nagypapa nélkül nőttek fel – épp csak annyira lesz fájdalmas, amennyire kell. Mellettük természetesen azoknak is megéri elolvasni, akik szívesen felidéznék, milyennek látták gyermekként a nagyszüleiket, újraélnék az irántuk érzett indokolt (vagy pont hogy indokolatlan) imádatukat.

Nem javaslom olyanoknak, akik nincsenek oda az érzelmileg megterhelő olvasmányokért, és azoknak sem, akik még mélyen benne vannak a gyászukban.