Amennyire provokatív, alpári és bántó kötet a Mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak!, annyira kreatív, megkapó és nagy ütőerejű. Elképesztő írói teljesítmény mind a történet, mind a szerkezet, a használt nyelv és a karakterépítés szempontjából. Noha a szerző már a fülszövegben elküldi az olvasót - és a kéretlen kritikust - a francba, nem tudok érvet felhozni a regény olvasása ellen.

Mindenki ismeri az érzést, amikor egy könyv olvasása közben sorról sorra alig győzzük vonszolni a tekintetünket, minden agysejtünk szenved és feladásért kiált. Ezt az élményt idézi meg, és csavarja ki Szalóczi Dániel. Elbeszélője egy huszonéves fiú, aki gyógypedagógiát tanul (khm, valami olyasmit csinál legalábbis) egyetemen, mellette gyakorlatra jár szellemileg és/vagy fizikailag fogyatékos gyermekek közé, az ápolásukat, gondozásukat, fejlesztésüket tanulja.

Első pillantásra azt hihetnénk, hogy coelhoi magaslatokba emelkedünk, az élet értelméről olvasunk majd, ehelyett pár oldal után egyértelművé válik: itt most rettegett, lelkünk mélyére tapicskolt tabukon, végiggondolni sem mert gúnyos és szkeptikus mondatokon kell átrágnunk magunkat. Főhősünk kezdetektől ezekre épít: az emberei méltóság tiszteletére utaló jeleket csak nyomokban fedezhetünk fel a sorok között.

Amikor elhisszük, hogy már mindent láttunk, durvább jelenetet, erősebb mondatot nem olvashatunk, akkor lapozunk, és ni csak, ott van a még durvább. Amit aztán a következő oldal bekezdései megint tovább terhelnek. A szerző rendesen megdolgoztatja az olvasót a könyv közepéig, de ott végül csak elérkezünk az epekedve várt fordulóponthoz – amikor már nem is bírnánk tovább a látszólag öncélú freakshow-t. Megkapjuk a valódi történetet, megértjük, mire fel kellett ez a hosszas, kimerítő építkezés.

Így jutsz el a könyv második feléig!

A regény kreatív nyelvhasználata keveredik a még hiteles alpárisággal. Szerkezetileg és történetileg is sztereotípiákból indul ki, hogy módszeresen zúzza szét azokat. Legyen szó a – csak első ránézésre tizenkettő egy tucat – egzisztencialista nyavalygóregényekről, a mozgássérültekkel foglalkozó szakemberek messiás-mítoszairól, vagy akár a nyáladzó klisésztorikhoz szokott olvasói elvárásokról, Szalóczi Dániel mindegyiket megcsavarja.

A regény első felében lassan, módszeresen építkezik a szöveg, „hozzászoktat” az elbeszélő látásmódjához, hogy utána fokozatosan gyorsuljanak be az események. Közben sorra kínál lehetséges magyarázatokat és alternatívákat, miért is arra halad a történet, amerre. Mondanom sem kell, zsákutcák is akadnak. A könyv közepére kiforr a regény saját világa, amely minden abszurditása ellenére, önön keretei közt hiteles marad. A szürreálisnak ható jelentek beolvadnak a történet folyamába. Alakul és gyarapodik az utolsó oldalig, amely végül zárókőként nehezedik a gondosan felépített történetre - és összeáll a teljes kép. 

Külön kiemelendő, hogy férfi elbeszélő szemén keresztül követhetjük az eseményeket, a főhős sajátságosan kegyetlen viszonyulását Petikéhez és a többi gyerekhez, a kortársaihoz, a könyv végén pedig nagy erővel csap arcon a felismerés, hogy egy tipikusan „nőinek” tartott traumával hogyan is birkózik meg egy nem hétköznapi gondolkodású férfi.

Próbáld elolvasni, még ha meg is viseli a gyomrod!

Fél év kellett, hogy az olvasása után a kritikámban az objektivitás is meg-megjelenjen a sorok között, és ne csak artikulálatlanul lelkesedjek. Igazi kuriózum ez a könyv. A kortárs magyar irodalom legjobb tulajdonságait tudja a magáénak: ütős, groteszk módon vicces, kritikus és önkritikus. Az emberek, a helyszínek, a gondolatok és a helyzetek mind-mind ismerősek. 

A kötet olvasását csak erős idegzetű, a magyar nyelvvirágokért rajongó, kritikus olvasóknak javaslom. Ha olyan kötetet keresel, amely könnyed kikapcsolódást, kellemes pár órát jelent egy álmatlan mély alvás előtt, messziről kerüld el!

Az Apád előtt ne vetkőzz című könyv nehéz olvasmány. Egyszerű nyelven megírt, sokszor naturálisan ábrázolt, borzalmas jelentekkel tarkított, egy örök körforgás egyetlen ciklusának története. Tudod, miről fog szólni, ezért most arról fogok írni, hogy miért éri meg mégis legyőznöd a félelmed, szorongásod és viszolygásod, és kézbe venned Péterfy-Novák Éva ez idáig utolsó regényét.

2019-ben, a könyv megjelenését követő első hónapban vettem meg a kötetet. Havonta emeltem le a polcról, de nem mertem kinyitni sem. Nézegettem, forgattam, mérlegeltem, de még a videófelvételeket sem bírtam végignézni, amelyek a könyvbemutató beszélgetésekről készültek. Most, egy napsütéses, madárcsiripelős, nyárfalevél-suhogós délelőttön elolvastam. A jelenlegi poszt rendhagyó módon nem „kritika” akar lenni – már amennyire a többi annak vehető –, hanem ajánló.

Borzalom érthetően, átélhetően

Péterfy-Novák Évát többször érte a kritika, miszerint az általában igen komoly témáit fennkölt irodalmi eszközökkel, a köznyelvtől elemelkedett stílusban kellene megírnia, az volna méltó a fajsúlyos történetekhez. Úgy hiszem, ez téves gondolkodás: pont, hogy az érhető, olvasmányos, egyszerű nyelv teszi lehetővé, hogy azok is érthessék a mondanivalót, átérezhessék a könyv szándékolt hatását, akik az elefántcsonttorony falán kívül rekedtek. Egy abúzált gyermek, vagy egy abúzált gyermek érzelmi és értelmi szintjén lévő felnőtt elbeszélő nem fog cirádás körmondatok és habzó jelzői szerkezetek halmozásával, kellemetes képtársításokkal élni – hiszen soha még nem találkozott ilyesmikkel. Fájdalmas, rettentő, de így hiteles.

Nincs okozat ok nélkül

Könnyű egy erőszaktevőre rásütni a bélyeget, hogy ő egy földre szállt gonosz, az elemi rossz, máglyán volna a helye, de ha megvizsgálnánk az ő okait, motivációit, vajon miket láthatnánk? Mennyi elhanyagolást, bántalmazást, erőszakot?

A kötet nagy bravúrja, hogy a cselekmény egy egyedi tragédia bemutatása helyett egy végtelen folyamat egyetlen ciklusát öleli fel. Mozaikszerűen látjuk, hogy egy áldozatból hogyan lesz elkövető, akinek az áldozata hogyan küzd a maga démonjaival – hogy ő maga már ne váljon elkövetővé, és folytassa ezt a rettenetes hagyományt. Ez a regény legütősebb vonása: megmutatja, hogy a szociálisan elhanyagolt, bántalmazásnak kitett emberek – ha nem szabadulnak időben – esélytelenné válnak egy más, bántalmazásoktól mentes életre. A regény áldozati szerepében megjelenő Eszter nevű karakter sorsának valódi tétje, hogy képes-e kitörni ebből a körforgásból.

Bátor írótól bátor olvasóknak

A regény nem hibátlan, de valamennyi problémája mögött egyetlen ok állhat: a könyvben megjelenő két életút valójában több mint fél tucat érintett beszámolója alapján összeálló egy-egy sorselegy. Éppen ezért maradhatnak benne történeti, motivációs lukak, apróbb repedések a karakterek viselkedésmintáján. Mindent egybe vetve példás munkává állt össze az Apád előtt ne vetkőzz. Péterfy-Novák Éva bátor könyvet szeretett volna írni, és ez maradéktalanul sikerült is. Bátraknak javaslom, hogy olvassák is az írásait.

A tabukról röviden, szomorúan

A minap napvilágot látott a hír, miszerint a kormánypárt a megalkotás alatt álló pedofiltörvénybe további tabuállító intézkedéseket is beleszőne - kifejezetten a homoszexuálisok ellen. Önmagában már az is elképesztően veszélyes, ha valamiképp a pedofíliát a homoszexualitással összemossák, de ennek eszközei külön aggasztóak.

Függetlenül a politikai megfontolásoktól, azt hiszem, kimondhatjuk, hogy a tabuk szaporítása nem vezet jóra. Vannak témák, amikről beszélnünk, vitatkoznunk kell, és vannak súlyos, egyenesen életbevágó problémák, amikre megoldásokat kell találnunk, ha egy jobb világban szeretnénk élni.

Péterfy-Novák Éva két regényében két súlyos szociális – eddig még nem törvény szerint tabu – témákat dolgozott fel, először a beteg gyermek születését egy „normális” családba, másodszor pedig a családon belüli erőszak egy minősített esetét. Példaértékűen mutatja be, mik rejlenek a tabuk mögött, és mik ellen érdemes – sőt, kell – tennünk.

Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a tabukat megdöntjük, nem pedig újakat állítunk a meglévők mellé. 

Hartay Csaba Holtágja a sztereotipikus magyar nagypapa és a sztereotipikus magyar kisunoka története, példás írói munka eredménye. Olykor szívszorító, máskor elgondolkodtató, sokszor váratlanul megnevettető, tartalmas olvasmányélmény.

Legjobb értelemben vett kortárs magyar regény

A minap két lelkes másik olvasóval beszélgettünk arról, hogy miért is érdemes magyar kortársat olvasni – mivel ők gyakorlatilag semmit nem olvasnak tőlük. A magyar kortárs könyvek képesek arra, hogy az egyetemesnek tetsző emberi érzésekről, kérdésekről, kétségekről, sejtelmekről és vágyakról olyan aspektusból értekezzenek, amely ismerős lehet nekünk. Egyazon világból néznek rájuk, ugyanabból kultúrából vizsgálódnak, egyforma hagyományokat használva vagy épp kritizálva. Ha jó írót választasz, akkor észrevétlenül kialakul a története és közted a döbbenetesen mély kapocs, amely ráadás élményt jelenthet olvasáskor. (Nyilván ezek a témák már az ókorban is aktuálisak voltak, azok érvénye sem múlik el soha, csak még egy pluszt ad, ha magyar kortárs klaviatúrájából származó szöveget olvasol.)

Erre kiváló példa Hartay Csaba az Athenaeum Kiadó gondozásban megjelent kötete. A Holtág folyamatosan váltakozó elbeszélői, a generációs különbségek több irányú bemutatása, a karakterek ütköztetése, a kulturális örökségünk árnyalatainak megrajzolása mind-mind kiváló minőségben jelennek meg a könyvben. Ugyanígy a jól ismert kesernyés-komor és a nevettető groteszk hangulatok váltakozása is jellemző rá.

Ügyesen kezelt sztereotípiák és mesteri történetvezetés

Mindig izgalmas felfedezni, hogy egy szerző miképp formálja a karaktereit, hogyan elegyíti az egyedi és sztereotipikus karakterjegyeket, milyen ütemben és miféle fejlődési ívet járnak be a szereplők. Hartay Csaba két fő karakterre fókuszál, nagypapára és Olivérre, a kisunokára, akik egymáshoz való viszonyulásából a könyv elején felvázolja nekünk a főbb vonásaikat, hogy aztán a mozaikszerűen összeálló történet során fokozatosan színezze ki a képeiket. Minden más szereplő azért bukkan fel, hogy valamilyen új aspektusból ismerhessük meg kettejüket, a kapcsolatukat.

A szerző történetvezetése önmagában is figyelemre méltó: a könyv elején pattogósan sorakoznak egymás után az epizódok, az elbeszélők folyamatosan váltakoznak. Egyszer a tizenkét éves Olivér szemén keresztül látjuk a világot, másszor a bormámoros nagyapa szemüvegén át, utána felülről nézzük végig, hogyan horgásznak közösen a holtágnál.

A kötet nem lineáris szerkezetű, és bár a legtöbb fejezet egyetlen ívbe illeszthető, akadnak novella-jellegű kitekintők is: belelátunk nagypapa gyerekkorába, a betegséggel való küzdelmének hátterébe, Olivér lázálmaiba, leendő tinédzserkori visszaemlékezésébe. Néha pedig egy kettejüktől eltérő elbeszélő is tiszteletét teszi: Olivér anyukája, nagypapa lánya és nagymama. Ha mindez nem volna elég, a mesélés módján Hartay még egyet csavar azzal, hogy egy-egy fejezetet teljesen más írói megoldással szövegez. Van itt leíró résztől mentes párbeszéd-fejezet, a régmúlt leveleit felmutató fejezet, de még Olivér apjának egy folyóiratban megjelent novellája is előkerül.

Nem egy sodró erejű szöveg, ugyanakkor a történetvezetés finomságai és kreatív húzásai miatt egy pillanatig nem lesz unalmas.

Könyv második fele már egy haldoklásrege

A kötet fordulópontja, amikor nagypapa bekerül a kórházba, onnantól a történet belassul, a fókusz is átkerül az érzelmekre-érzékekre ható szövegrészletekre az addigi cselekmény- és karakterközpontúság után. Egyre többször bukkannak fel szürreális álomképek, a történet fokozatosan távolodik el a valóság talajáról – amellyel pontosabban mutatja be a szerző, hogy milyen megélni egy szeretett nagyszülő lassú haldoklását, mintha naturalista eszközökkel, durva ecsetvonásokkal ábrázolná.

Kiemelkedően szép gesztus az írótól, hogy a legborzalmasabb jeleneteket a sok mindent még nem értő gyerek szemén keresztül mutat meg – így tompítva az olvasó szorongását. Iskolapéldája annak, hogy nem kell mindent leírni ahhoz, hogy értsük, mi zajlik a szereplőkkel – és így még jobban is élvezhető.

Olvasása nagyszülőkről merengős időszakban javallott

Hirtelen felindulásból elkövetett, egész estés olvasásra javaslom a kötetet, főleg azoknak, akik nagypapa nélkül nőttek fel – épp csak annyira lesz fájdalmas, amennyire kell. Mellettük természetesen azoknak is megéri elolvasni, akik szívesen felidéznék, milyennek látták gyermekként a nagyszüleiket, újraélnék az irántuk érzett indokolt (vagy pont hogy indokolatlan) imádatukat.

Nem javaslom olyanoknak, akik nincsenek oda az érzelmileg megterhelő olvasmányokért, és azoknak sem, akik még mélyen benne vannak a gyászukban. 

Mindig izgalmas látni, hogy egy kommunikációiparban dolgozó szakember, amikor alkotásra adja a fejét, a rokonszakmájából mit és hogyan emel át a szépirodalmi munkájába. Pungor András veterán baloldali újságíró, a Népszava és a 168 óra korábbi munkatársa, így amit előzetesen várhatunk tőle az érzékenység, odaadó figyelem és egy egyszerűbb, olvasmányos nyelvezet – és a szerző nem is okoz csalódást.

Kétévtizedes zsurnaliszta munkája során szép számmal gyűlhetett fel szépirodalmi feldolgozásra alkalmas történet a fiókjában. Bár több riport és kritika elolvasása után nem láttam nyomát, feltételezem, a kötet hét történetének van valamennyi valóságalapja – különben nem működnének ennyire jól.

Hat bemelegítő történet a kisregény előtt: a szerkezet reflektál a címre

A szerkesztés önmagában megér egy kis kitekintést: a kötet maga hat novellára és egy hetedik hosszabb történetre, egy kisregényre tagolódik. A névadó novella, az A hetedik nap a papáé önmagában utal arra, mi vár a kötetben. Hat hasonló motívumokkal, szerkezettel apelláló rövid prózát követi egy vaskosabb, sokkal nagyobb vállalást jelentő hosszabb szöveg.

A történetek mind a társadalom perifériáján élők rossz vagy még rosszabb életkörülményeit mutatják be egy-egy hétköznapokból kiragadott történeten keresztül. A kötet azonban felülemelkedik a nyomorpornók tipikusan fullasztó, lelkifurdalást keltő, elviselhetetlenségig fokozódó történetvezetésén azzal, hogy a szereplők és elbeszélők nem kerülnek piedesztálra, még ha áldozati szerepben is jelennek meg, Pungor nem idealizálja a karaktereit. Külön kiemelendő, hogy a szerző mennyire pontosan adagolja, mutatja be az egyes elbeszélők világképét, kulturális elszigeteltségükből adódó egyedi világlátását. Épp emiatt lehet több, mint egyszerű nyomorpornó: nem leereszkedik és meghasadt elméjű, indokolatlanul bölcs, okos, tanult agyakkal tölti meg a sanyarú sorsú karakterek fejét, hanem a maguk világában hitelesen ábrázolja őket.

Egy kivételesen jól használt írói fogás: a le nem írt szavak

Mint íróvá válni akaró amatőr, azt hiszem tapasztalatból is állíthatom, az egyik legnagyobb kihívás eldönteni, hogy mi az, amit le kell írni, és mi az, amit már nem. Sokszor az a beszédesebb, hogy mit nem írunk le, ahogyan a való életben is többnyire az az igazán fontos, ami egy beszélgetés során végül nem hangzik el. Még ha egy tehetségesebb íróról is van szó, akire nem jellemző a túlírás, abba a hibába nagyon könnyen beleeshet, hogy azt is leírja, amit már pont nem kéne.

Pungor András ezzel ellentétben az elhallgatást mint írói eszközt zseniálisan használja, hihetetlen érzékkel ítéli meg, mikor érdemes valamilyen részletet nem leírni, elfedni, vagy csak homályosítani. Csak egy példát emelek ki, és egyből érhetővé válik:

„Leguggoltam, ujjammal megböktem a fűszálak között szlalomozó bodobácsot, olyan volt, mint egy vékony, piros lemez, egy jelvény, amit akár a kabátomra tűzhetnék. A hátán két pötty, két hatalmas szem rajzolódott ki, azt képzeltem, ha beléjük nézek, a házat látom, este van, az öreg a húgom ágya mellett áll, szuszog.” A történetből hamar kiderül, hogy az elbeszélő húga retteg a papától, ez a mondat pedig anélkül helyre rakja a korábban olvasottakat, hogy bármilyen konkrétumot is elénk tárna.

Amikor a nyelv is történetmesélő, akadnak döccenők

A kisregényben – a kötet hetedik, valódi nagy durranásában – szintén E/1-es személyű férfi elbeszélő vezet minket végig a vele történteken. Ahogy fentebb kifejtettem, az ő meglátásai, gondolkodása hitelesen illeszkedik a korábbi tapasztalataihoz, szókincse, nyelvhasználata, gondolkodási sémája mind-mind jól működik, sőt, olykor túlságosan jól. Amikor az elbeszélőt az érzelmei irányítják, legyen szó ijedelemről, keserűségről, bánatról, meg-megtörtik a történetvezetés íve. A szövegben akadnak zavaros epizódok, hangulatban és ütemezésben egymáshoz nem pontosan illesztett jelenetek, szerencsére nem olyan arányban, hogy elrontsák a kötet élményét.

Ha tudni akarod, mit jelent a kulturális különbség két magyar között, olvasd el!

Ha nyitott vagy a világra, érdekelne olyanok sorsa, akikről amúgy a közösségi médiából, napi sajtóból nem, vagy csak alig – és azt is torzítva – láthatsz szösszeneteket, ez a te köteted. (Úgy látszik, a Scolarnak kiváló érzéke van az efféle könyvek kiválasztásához.) Igényes, tartalmas, rövid, mégis emlékezetes. A kötet a legjobb értelemben magyar: sok kulturális kapcsolódási pontot találhatsz, bármilyen társadalmi státuszt is tudhass magadénak.

A pénznek csak két esetben van valódi jelentősége az életünkben: ha túl sok van belőle, vagy ha nincs elég. Ez határozza meg a világunk működését, főleg persze az utóbbi. Bódi Péter ezt szem előtt tartva vázol fel egy alternatív Magyarországot, ahol a sok ismerős arc mellé bepöccint plusz egy karaktert, akit mindezek helyett saját elvei és megrögzült ideái vezetik át az életén. Ez az amúgy aktívan cselekvő, ideák által vezérelt személy pedig semmiperc alatt roppantja meg a rendszert, a mindannyiunk által ismert és bejáratott keserű hétköznapok monotonitását.

Még csak huszonhét volt, amikor Bódi Péter harmadik regényét, az Engedetlenek című írását kiadta a Kalligram Kiadó. Ahogyan az előző két kötete, ez is reflexió a közkeletű fiatalság-sztereotípiákra, erős fricska a „bezzeg mi időnkben” elvet vallók számára. A könyvet olvasva biztosra vehetjük: izgalmas és figyelemre méltó író pálya áll a szerző előtt.

Ilyen nincs, de ez senkit nem érdekel

Egy bankrablás végzetes kimenetével indul a cselekmény, amelynek előzményeit és utóhatásait később sok szálon és szereplősorson át mutatja be a szerző a nem egészen kétszáz oldalon. A kisebb-nagyobb jelentőségű szereplők élete a pénz körül forog: annak hiánya vagy hiábavalósága adja meg a löketet, jelenti a kifogásokat az összes karakternek, hogy mozgásba lendüljenek, és tegyék azt, amit. A kötet közepéig még azt hihetjük, hogy inkább novellafüzért tartunk a kezünkben valódi regény helyett, azonban a történet közepétől kezdve utalások, majd kétoldalú jelenetbemutatások következnek, a regény briliáns módon az utolsó pár oldalra áll össze egy egész, koherens történetté. A végére már amiatt sem vonjuk fel a szemöldökünket, hogy mégis hogyan létezhet olyan politikus, aki konzisztensen halálra eteti a kisebbik fiát – és ezt még ki is teszi az ablakba –, míg a nagyobbikat hagyja wannabe popsztárként drogozni és kefélni a világban.

Ha filmen látsz ilyet, elkapcsolsz, itt viszont működik

Spiró György mondta egy írásszemináriumon, hogy bármit is írjon az ember, az első bekezdést mindenképp ki kell húzni, még jobb, ha az első oldalak is erre a sorsra jutnak. Így lett volna érdemes az Engedetlenek esetében – és ez az egyetlen hiba is, amelyet fel lehet róni szerkesztés terén. A dramaturgia jól megoldott, az egyre gyorsuló és erősödő jelenetsorok üteme abszolút rendben van, és az kifejezetten érdekes, ahogyan a szereplők elérnek a saját fordulópontjukhoz, minden esetben felfedik a klisé-énjük mögötti valódi emberi tulajdonságukat.

A főszereplőt pedig nem csak a világnézete és sajátos erkölcsei emelik ki az „átlagszereplők” közül, hanem külön hangot is kap a regényben: elbeszélői nézetváltás során a bevett jelen idejű E/1-es monológ helyett E/2 személynek szánt felszólító módra vált a szerző. Meghökkentő, és ha nem is példátlan, messze nem megszokott írói döntés. A mozaikszerű felépítés ezt a fajta történetmesélési módot remekül kiegészíti – borzasztóan kimerítő olvasói munkát jelentene, ha az egész regényen át így kéne szembesülni a történésekkel –, részletekre tagoltan még kényelmesen befogadható, egyedi élményt jelent.

Külön kiemelendők az epizódszereplők, akik fel-felvillannak a történetben. A naiv és egzotikus olasz szerető lányka, a megcsömörlött költőből lett taxis, a fél arcát – és vele a fél életét – feleslegesen feláldozó kamionos mind-mind tovább színesítik, árnyalják, hogy milyenné is válhatna a szereplők sorsa, ha a cselekvés fő elemeként szolgáló bankrablás helyett másképp döntenek.

Ne a felsőoktatási jelentkezés előtt olvasd el!

A könyv nem kecsegtet sok jóval a leendő vagy már egyetemre járó bölcsészhallgatóknak – gyakorlatilag a fentebb említett kamionost leszámítva itt mindenki alakuló vagy ex-bölcsész, aki nem sok hasznosra fordította az egyetemi tanulmányait. Ettől függetlenül – vagy pont emiatt – nemre való tekintet nélkül az egyetemistáknak és a szerző korosztályának való írás.

Jó könyv az, amiről lehet és érdemes beszélni, mert van mondanivalója, van stílusa, és végérvényben van tétje. Bódi Péter Engedetlenek című kötete ilyen.